Kurucz Orsolya (PhD) és Kemély Péter (PhD): A megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatását érintő jogszabályok 2. rész

A jelenlegi jogrendszerben a fogyatékos emberek foglalkoztatásának fő szabályai a szociális ágazathoz tartoznak. A szociális ellátásokról és szociális igazgatásról szóló 1993. évi III. törvény, a fogyatékos emberek intézményi foglalkoztatását, a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról szóló 2011. évi CXCI. törvény, a bértámogatás keretében védett szervezetnél vagy akkreditált munkaadónál végzett foglalkoztatást szabályozza; valamint a munkaadók részére előírja a rehabilitációs hozzájárulás adónem teljesítését.

A szociális igazgatásról szóló 1993. évi III. törvény a fogyatékos személyek nappali ellátását és bentlakásos intézményi elhelyezését biztosító ellátási formákban teszi lehetővé a foglalkoztatást, az erre a célra meghatározott foglalkoztatási formákban, amelynek szabályai 2006-ben alakultak ki. Szociális intézményi foglalkoztatásban az önálló munkavégzésre nem képes középsúlyos, súlyos fokban fogyatékos emberek vehetnek részt, ún. munkarehabilitációs foglalkoztatás keretében (ami nem számít munkaviszonynak), vagy fejlesztő és felkészítő foglalkoztatásként, ami elvileg a versenypiacra kilépést készítené elő.

 

A szociális intézményi foglalkoztatás a munkavállalók számára nagy biztonságot, és alacsony elvárásoknak való megfelelést jelent, ahol ennek megfelelően a minimálbér töredékét kitevő bérezésre számíthatnak. A körülmények alapvetően az ő érdekeiket szolgálják, a foglalkoztatás ezen formája lényegében egy szociális szolgáltatás igénybe vétele.

 

Már a Munka Törvénykönyve alapján, tehát munkaviszonyban, de még védett körülményeket biztosít az ún. akkreditált munkáltatóknál, állami támogatással végzett munka. Az igénybe vehető bértámogatást és költségkompenzációt a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról szóló 2011. évi CXCI. törvény (továbbiakban: Mm.tv.) határozza meg, a munkáltatói akkreditáció feltételeit a megváltozott munkaképességű munkavállalókat foglalkoztató munkáltatók akkreditációjáról, valamint a megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatásához nyújtható költségvetési támogatásokról szóló 327/2012. (XI. 16.) Kormányrendelet szabályozza.

Az akkreditáció és a megváltozott munkaképességű munkavállalók ellátásá- nak rendszere jelentős igazgatási és szervezési átalakuláson ment keresztül 2011 óta, ami azonban nem rendezte a rehabilitációs rendszer hiányosságait és visszásságait.

 

Az ellátórendszer átalakulása a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról szóló 2011. évi CXCI. törvény kihirdeté- sével vette kezdetét, ami tulajdonképpen az 1998 óta fejlődő állami foglalkozási rehabilitációs rendszer, a 70-es évektől létező rokkantsági nyugdíj ellátások rendszerének, és az orvosszakértői minősítés rendszerének összeolvasztását, összemosását jelentette.
A változások egyik területe a hatósági munka szervezését érintette, melynek első lépése a 70-es évektől szakértői feladatokat ellátó Országos Rehabilitációs és Szociális Intézet (ORSZI) hatósággá történő átminősítése volt. Ez jelentős szemléleti változást is tükröz: szakértői szolgáltatások helyett, az új, Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal (NRSZH) a hatóság által megállapított jogok és kötelezettségek hivatalává vált. A második lépés az Állami Foglalkoztatási Szolgálat Munkaügyi Központjaiban működtetett rehabilitációs csoportok irányítási és szervezeti áthelyezése az NRSZH hatáskörébe, ami tovább erősítette a szolgáltatások hivatali eljárássá degradálását. Később, 2012-ben a centralizálási törekvéseknek megfelelően, az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság rokkantsági nyugdíjakkal foglalkozó egységei is az NRSZH-hoz kerültek, a területi szervezeti egységek beolvadtak a kormányhivatali mamutszervezetbe.
A változások másik, a megváltozott munkaképességű és fogyatékos személyeket jelentősen érintő része, a korábban nyugdíjbiztosítási alapokon álló, az egyéni helyzetekhez jobban igazodó, rokkantsági nyugdíj és kapcsolódó szociális ellátások (rehabilitációs járadék, egészségkárosodási járadék, átmenti járadék, rendszeres szociális segély) rendszerének radikális leegyszerűsítése volt. A 70-es évek óta létező rokkantsági nyugdíj a munkavállaló egészségkárosodása esetén, a ledolgozott évek és a korábbi jövedelmek arányában biztosított transzferjövedelmet a rászorulóknak, a munkaképesség csökkenése miatt kieső jövedelmek pótlására. Ebben az időszakban sem voltak még a munkaképességek, és elhelyezkedési lehetőségek növelését célzó foglalkozási rehabilitációs szolgáltatások, ezért gondoskodott az állam inkább a kieső jövedelem pótlásáról. Sajnos ez a szemlélet és ez a hiány uralkodó maradt jelenleg is. 1998 után erősödött a rehabilitációval kapcsolatos szakpolitika, megjelentek a munkaügyi központokban a rehabilitációs csoportok, mint szolgáltatók, majd egy évtizeddel később, bevezették a rehabilitációs járadék ellátási formát, amit a rokkantsági nyugdíjra való jogosultságot megelőzően 3 évre biztosítottak kezdetleges rehabilitációs szolgáltatásokkal együtt. Ez a rendszer nem tudott megerősödni, a 2011-es átalakulás maga alá temette a korábbi eredményeket.
A pénzbeli ellátások új rendszere már nem nyugdíjbiztosítási, hanem társadalombiztosítási alapokon áll. Ez az igénylők jogosultságai szempontjából jelentős változás, mert a megállapított pénzösszegek mértékének csökkenését, és a nyugdíjas korba érve alacsonyabb szintű nyugdíjat jelent. 2012 januárja óta a rokkantsági nyugdíj és a rehabilitációs, egészségkárosodási, átmeneti járadék helyett csak rokkantsági ellátás és rehabilitációs ellátás folyósítható a jogosultak részére. A rehabilitációs ellátás, a korábbi járadékok foglalkoztatáspolitikai elveit megtartva, aktiváló célú, és az ellátottak munkaerőpiaci visszatérését hivatott támogatni. A rokkantsági ellátás, a korábbi rokkantsági nyugdíj elveit megtartva passzív szociális transzferként nem vár el (bár nem is tiltja a) foglalkoztatási aktivitást az igénylőktől.
Az Mm.tv. által bevezetett harmadik lényeges változás a minősítési rendszer átalakítása lett volna, ám itt is csak felületi, szervezési szintű eredményeket tapasztaltunk. Az Mm.tv. a rokkantsági nyugdíjjogosultság megállapításához kialakított háromszintű rokkantsági csoportok rendszere helyett, egy 5 fokú kategorizálást vezetett be.

A rehabilitációs javaslat kategóriái

A rehabilitálható megváltozott munkaképességű személy rehabilitációs ellátásra jogosult!

  • B1 kategória, 51-60% egészségi állapot, foglalkoztathatósága rehabilitációval helyreállítható
  • a jövedelem a havi átlagjövedelem 35%-a de legalább a minimálbér 30% és legfejlebb a 40%-a
  • C1 kategória, 31-50% egészségi állapot, tartós foglalkozási rehabilitációt igényel
  • a jövedelem a havi átlagjövedelem 45%-a, de legalább minimálbér 40%-a és legfejlebb a minimálbér 50%-a

A megváltozott munkaképességű személy rokkantsági ellátásra jogosult, ha a rehabilitációja nem javasolt!

  • B2 kategória, 51-60% egészségi állapot, egészségi állapota alapján foglalkoztathatósága rehabilitációval helyreállítható, azonban a komplex minősítés szakmai szabályairól szóló rendeletben meghatározott egyéb körülményei miatt foglalkozási rehabilitációja nem javasol
  • A jövedelem a a havi átlagjövedelem 40%-a, de legalább a minimálbér 40%-a legfejlebb a minimálbér 45%-a
  • C2 kategória, 31-50% egészségi állapot, egészségi állapota alapján tartós foglalkozási rehabilitációt igényel, azonban a komplex minősítés szakmai szabályairól szóló rendeletben meghatározott egyéb körülményei miatt foglalkozási rehabilitációja nem javasolt
  • A jövedelem a a havi átlagjövedelem 60%-a, de legalább a minimálbér 45%-a legfejlebb a minimálbér 150%-a
  • D kategória, 1-30% egészségi állapot, kizárólag folyamatos támogatással foglalkoztatható
  • A jövedelem a a havi átlagjövedelem 65%-a, de legalább a minimálbér 50%-a legfejlebb a minimálbér 150%-a
  • D kategória, 1-30% egészségi állapot, egészségkárosodása jelentős és önellátásra nem, vagy csak segítséggel képes
  • A jövedelem a a havi átlagjövedelem 70%-a, de legalább a minimálbér 55%-a legfejlebb a minimálbér 150%-a
A foglalkoztatási lehetőségek javítását a jelenlegi ellátórendszer is, akárcsak a megelőző évtizedekben, a munkáltatóknak nyújtott bérköltség támogatásá- val és költségkompenzációval igyekszik megoldani. Az alapvetően hibásnak tekinthető dotációs elv lényege, hogy az egyén fejlesztése, rehabilitációja helyett, a munkaadó kap támogatást a kieső bevételek visszapótlására, mely megközelítés sajnos ma is érvényben van.

A dotációt 2005-ben váltotta fel a jelenlegi bértámogatási és akkreditációs rendszer. Majd a dotációs bértámogatást megtartva, az akkreditációt jelentősen leegyszerűsítette a megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatásához nyújtható költségvetési támogatásokról szóló 327/2012. (XI. 16.) kormányrendelet. Az új rendszerben, a korábbi többszintű minősítés helyett, pályázat útján juthatnak a támogatásokhoz az akkreditációval, vagyis a megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatására felkészültségükről minősítéssel rendelkező cé- gek. A pályázatban továbbra is bér- és költségtámogatásra lehet pályázni, vagyis a munkáltatói és munkavállalói motivációs bázis lényegében változatlan maradt. Jelenleg folyik a rendszer új elemének, a tranzitfoglalkoztatás folyamatának a fejlesztése, melynek eredményeiről egyelőre nincsenek hatásvizsgálatok.
Az állami foglalkoztatáspolitika rehabilitációs rendszerének munkaadókra vonatkozó eleme az Mm.tv.-ben meghatározott rehabilitációs hozzájárulás mint adó- nem alkalmazása. A rehabilitációs hozzájárulás 1993 óta létezik az adórendszerben, lényege, hogy a közepes és nagy létszámú foglalkoztatókat megváltozott munkaképességű munkavállalók alkalmazására ösztönözze, egy ún. foglalkoztatási kvóta bevezetésével, és a kvóta nem teljesítésének szankcionálásával.

 

Jelenleg a 25 főnél több embert foglalkoztató cégek kötelesek az állományi létszámuk 5%-ban megváltozott munkaképességű munkavállalót alkalmazni, vagy a kvótából hiányzó létszám után befizetni az adóhatóságnak évenként és hiányzó főként 964 500 Ft-ot.

Figyelembe véve, hogy az állam nem biztosít a fogyatékos munkavállalók ré- szére foglalkozási rehabilitációs szolgáltatásokat, és a munkaadóknak sem nyújt segítséget a megváltozott munkaképességű munkavállalók foglalkoztatási feltételeinek kialakításához, a rehabilitációs hozzájárulást és a foglalkoztatási kvótát nem tekinthetjük hatékony foglalkoztatáspolitikai eszköznek, amit jól mutatnak a gazdasági helyzetelemzésben bemutatott számok is.

A változtatás egyúttal szakmai visszalépést is jelentett, mivel a jogosultsági feltételek közül kikerült a (szakmai) munkaképesség-csökkenés lehetősége: az új rendszerben kizárólag az egészségkárosodás ténye keletkeztet jogot az ellátások igénybe vételére. Az orvosi szempontú felmérés a szakorvosi papírokban leírt egészségkárosodások funkcionális értékelését és a rehabilitálhatóság becslését jelentették régen és ma is. A különbség, hogy az egészségkárosodás matematikai értékelésekor más képlet alapján határozzák meg az ún. öszsz-szervezeti egészségkárosodás mértékét. Az NRSZH továbbra sem ad ki arról szakvéleményt, hogy milyen képességei vannak a vizsgálat személynek. Az 5 kategória A-tól F-ig terjed, két csoportjába, a B, és C kategóriákba egy minősítési szintet is beépítettek, a rehabilitálható és nem rehabilitálható jelzők alkalmazásával. Ez, az Egyezmény 26. cikkével ellentétes módon az egyén tulajdonságává teszi a „rehabilitálhatóságot”, holott az személyhez fűződő joga lenne a fogyatékos (megváltozott munkaképességű) embereknek.

Mindezek, tehát az ellátások igénybevételére és az igazgatásszervezésre vonatkozó változtatások mellett a foglalkozási rehabilitációs szolgáltatások szempontjából továbbra is megoldatlan az egyén munkavégző képességeinek fejlesztését és munkavállalási lehetőségeinek javítását célzó szolgáltatási rendszer kiépítése.